Megyek. Nem tudom hová, nem tudom merre.
Talán… Északnak, Nyugat felé, vagy Keletre.
 Amerre a lábam visz. A nagy Ismeretlenbe,
Előre, a pocsolyás, esős napfelkeltébe.

 
Langyeső, mint hajnali harmat
Gördül le könnycseppként az arcomon.
Az esőcseppek igazat takarnak,
Halk sójahok… A hajnalt bámulom…

Vannak pillanatok…

Vannak pillanatok, amikor azt hiszem…
A világ csak nekem van és csak értem…
De vannak néha napok…
Amikor lassan szürke ködbe olvadok…

 
Az emlékeimből élek, egy jó ideje már…
A szép idők felé nézek,
És akkor a szívem napfényre talál.
 Ha végre elalszom, a lelkem is álmodik…

De ha felébredek, a szenvedés napja feláldozik.
 A szürke hétköznapok
Forgatagában egyhangúan kavargok.
Magam vagyok…Gondolatok…

 
A jó időknek régen vége már,
Amikor úgy tudtam örökké tart a nyár.
Elhittem azt is hogy szerethetsz…
Szentül tudtam, hogy van út a szívedhez.

 
De az álom valóságba fordult,
És az arcom fájdalmassá torzult…
Amikor megtudtam, nem lehet…
Mert a te szíved mást talált..

 Ülök, egy padon a szürke parkban
Lógatom a lábam szomorúan.
Azt képzelem megint kislány vagyok.
És elhiszem hogy jönnek még szebb napok.
 

De vannak pillanatok…
Amikor a boldogság kikerül…
Tétova, egybefolyt napok
A boldogság ígéretét majd hozzák a holnapok…

Tudod

Tudod…látod… érzed …
Soha nem lehet a tied…
Felőröl…széttép…
Meddig kell tűrnöm még?
A sírig, ha szerelmed igaz…
Igen… a barátsága lesz az egyetlen vigasz…

Remélem tetszettek.