Ma egy kedves ismerősöm verseivel örvendeztetlek meg titeket.
Megyek
Megyek. Nem tudom hová, nem tudom merre.
Talán… Északnak, Nyugat felé, vagy Keletre.
Amerre a lábam visz. A nagy Ismeretlenbe,
Előre, a pocsolyás, esős napfelkeltébe.
Langyeső, mint hajnali harmat
Gördül le könnycseppként az arcomon.
Az esőcseppek igazat takarnak,
Halk sójahok… A hajnalt bámulom…
Vannak pillanatok…
Vannak pillanatok, amikor azt hiszem…
A világ csak nekem van és csak értem…
De vannak néha napok…
Amikor lassan szürke ködbe olvadok…
Az emlékeimből élek, egy jó ideje már…
A szép idők felé nézek,
És akkor a szívem napfényre talál.
De ha felébredek, a szenvedés napja feláldozik.
Forgatagában egyhangúan kavargok.
Magam vagyok…Gondolatok…
A jó időknek régen vége már,
Amikor úgy tudtam örökké tart a nyár.
Elhittem azt is hogy szerethetsz…
Szentül tudtam, hogy van út a szívedhez.
De az álom valóságba fordult,
És az arcom fájdalmassá torzult…
Amikor megtudtam, nem lehet…
Mert a te szíved mást talált..
Lógatom a lábam szomorúan.
Azt képzelem megint kislány vagyok.
És elhiszem hogy jönnek még szebb napok.
De vannak pillanatok…
Amikor a boldogság kikerül…
Tétova, egybefolyt napok
A boldogság ígéretét majd hozzák a holnapok…
Tudod
Tudod…látod… érzed …
Soha nem lehet a tied…
Felőröl…széttép…
Meddig kell tűrnöm még?
A sírig, ha szerelmed igaz…
Igen… a barátsága lesz az egyetlen vigasz…
Remélem tetszettek.
Ha nagy sikert arat akkor lessz még bőven!
